Mik a terveim a hétre? Leginkább: hogy ha jön, akkor írjak. :) Nem tartom magam szigorú tervhez, mert amit írok, az nem klasszikus regény, hanem inkább emlékekből, érzésekből, belső hangulatokból épül. Ezek nem mindig szeretik a menetrendet. Amikor ihlet van, akkor írok – és olyankor szinte magától születik a szöveg. Amit viszont tudatosan szoktam beiktatni, az az újraolvasás és szerkesztés. Ilyenkor figyelek arra, hogy jól felépített legyen a fejezet, visszatérjenek a motívumok, legyenek finom átkötések más részekhez. Egy másik projektem – egy regény – kicsit strukturáltabban halad: ott már megvan az eleje, vége, és sok vázlat, de még mindig inkább jegyzetelés és hangulatgyűjtés zajlik. Általában szeretek olyan pillanatokról írni, amik hirtelen megérintenek: egy hangulat, egy kép, egy illat – ilyenkor gyakran csinálok róla fotót vagy videót, és később visszatalálok hozzá az íráson keresztül. Ha nagyon „le kellene ülnöm írni”, akkor már sokszor nem megy – olyankor inkább elkalandozom, vagy valami egészen máson kezdek dolgozni. Szóval nekem a spontaneitás működik leginkább – és úgy érzem, így élvezem is igazán.

Nálam pont az ellenkezője működik: nem előre tervezek, hanem hangulatból írok. Egy illat, egy félmondat, egy emlékfoszlány, és akkor leülök – vagy ha épp nincs időm, akkor jön a voice memo. Munka mellett sokszor nincs más lehetőségem, és van, hogy a gondolataim gyorsabban cikáznak, mint ahogy gépelni tudnék. Nem szívesen hallgatom vissza őket 😅, de legalább megmarad, ami jött. Van úgy, hogy napokig, hetekig hozzá sem nyúlok a kézirathoz, aztán hirtelen elindul bennem valami. Nem mindig megy, de amikor jön, akkor hagyom áramolni. Az első könyvemet teljesen magamnak kezdtem írni – terápiás céllal. Aztán amikor megmutattam néhány barátnak, olyan bátorító visszajelzéseket kaptam, hogy végül elindult a könyv útja… és most decemberben fog megjelenni. Őszintén szólva nem is változtatnék semmit az első könyvem kiadásánál. Nem azért írtam, hogy megjelenjen – hanem mert örömet adott. És most, hogy elindult ez az út, tényleg élvezem minden pillanatát. Szerintem ha valaki hobbiként ír, és örömét leli benne, akkor teljesen mindegy, mikor és hogyan ír. Az élmény a fontos – nem az, hogy kiolvassa. De az is igaz, hogy nekem – mint elsőkönyvesnek – nagyon sokat segített, hogy a barátaim és ismerőseim biztattak. Azt hiszem, ha nincs ez a háttér, nem jutottam volna el idáig. Ezért hiszek abban, hogy az ilyen írói közösségek hatalmas erőt tudnak adni. Mert értik, amit mondasz – még akkor is, ha nem mondod ki teljesen. És őszintén… próbálok nem úgy tekinteni az írásra, mint munkára. Mert amikor nagyon elvisz az inspiráció, az fárasztó is tud lenni – néha még kipihenni sem tudom magam tőle. Szóval ha valaki munka mellett ír, és komolyan veszi a könyvét, én csak azt tudom mondani: legyenek pihenőnapjaid is. Szükség van rá. És a komolyzene! Nálam is nagyon sokat segít. Olyan, mintha terápiás hatása lenne – megnyit, fókuszál, és valahogy közelebb visz önmagamhoz, meg az íráshoz is. És ami még érdekes: rengeteget olvasok – krimitől sci-fiig, pszichológiai könyveket, sőt gyerekkönyveket is. De amit írok, az egészen más: belső világ, érzések, jelenlét.

@Mariann Schmidt Ismerős érzés, én is voltam úgy, mintha nem is én írtam volna. Nálam évek alatt alakult ki a végleges kézirat, és most egész elégedett vagyok vele. De hát ki tudja, mit mondok majd egy év múlva. 😅

Köszönöm a meghívást, örülök, hogy itt lehetek! :) Több párhuzamos projektben élek most: egy memoár, az életem véletlenjeinek sorozata (Shanghai nosztalgia), egy álomszerű belső város emlékekről és érzésekről (Képzeletből szőtt város), egy mágikus ház, ahol valóság és álom összeér (A ház, ahol valóság és álom találkozik), egy levélgyűjtemény kimondatlan búcsúkról (A kimondatlan dolgok postafiókja), egy novelláskötet az elmúlás és az emlékezés motívumaira építve, valamint egy verseskötet, amely gyászból, szeretetből és emlékekből íródik (Szívszilánkok). A közös bennük a lírai hang, az elmúlás gyengéd megfigyelése, a felnövés csendje és az emlékekhez való szeretetteljes közelítés. Várhatóan az első könyvem, Szívdobbanásnyi múlt – egy lírai emlékkönyv a családról, hétköznapi varázslatokról, és arról, hogyan őrizzük meg magunkban azokat, akik már nincsenek – idén decemberben jelenik meg. Nagyon izgulok!

@Ökrös Renáta awww köszönöm :)