@Peter Bahorecz, ezt most neked címzem. És nem, nem azért, mert ma reggel rossz lábbal keltem fel. Múlt héten egy posztban értesültem arról, hogy ma, november 18-án, szerdán 11 órakor folytatódik a webinar: „Pénz, idő, szabadság – mit adsz érte?” Azt írtad, gyakorlatiasabb alkalom lesz, az eseményt pedig hamarosan megtaláljuk a Naptárban. Nos, eljött a szerda. Megnéztem a Naptárat. Semmi. Megnéztem az e-mailjeimet. Semmi. Visszakerestem a csoportban. Hátha csak én nem találom. De nem. Semmi. Akkor most lesz? Nem lesz? Elmarad? Átkerült? Vagy egyszerűen csak nekünk kellene kitalálnunk? És mielőtt valaki azzal jön, hogy bárkinek közbejöhet valami: PERSZE, HOGY KÖZBEJÖHET! Nem ezt kifogásolom. Hanem azt, ami utána következik. Vagy éppen nem következik. Mert a kommunikáció valahogy mostanában így működik: – Meghirdetünk valamit. – Ígérünk valamit. – Az emberek beírják a naptárukba, számolnak vele. – Aztán csend. – A résztvevő pedig keressen, kérdezzen, találgasson. Ha lesz, majd megtudod. Ha nem lesz, majd egyszer kiderül. Ha nem tudsz részt venni, majd visszanézed. DE MIT NÉZEK VISSZA, HA AZT SEM TUDOM, HOGY MEGTARTOTTÁK-E? És ami különösen bosszant: nem ez az első eset. Nem az első alkalom, amikor a kommunikáció hiánya miatt a másik oldalon marad a bizonytalanság. És tudjátok, mi ebben a legnagyobb probléma? Hogy közben mindenki a pénzről, az időről, a szabadságról, a tudatosságról és az értékteremtésről beszél. De vajon hol kezdődik mindez? Talán ott, hogy tiszteletben tartjuk egymás idejét. Mert ha valamit meghirdetek, azért felelősséget is vállalok. Ha változik a terv, szólok. Ha elmarad, jelzem. Ha közbejön valami, azt is lehet emberi módon kommunikálni. „Gyerekek, sajnálom, ma nem lesz webinar, közbejött valami.” Ennyi. Nem kell körítés. Nem kell magyarázkodás. Nem kell tökéletesnek lenni. Csak korrekten kell viselkedni. És most jön az a kérdés, amit szerintem érdemes lenne mindannyiunknak feltenni: Miért gondoljuk, hogy mások ideje, figyelme és energiája kevésbé értékes, mint a miénk?